Elolvastam. Nagy élmény volt.
Tasnádi István:
A kőmajmok háza
„Az év gyermekkönyve”
díjat az IBBY (Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa) Magyar Szekciója
ítéli oda az előző év legjobb magyar gyerekkönyveinek. A tavalyi
könyvtermésből Tasnádi István ifjúsági regénye, A kőmajmok háza lett az
év gyermekkönyve. Gombos Péter méltatását olvashatják.
Sokan gondolhatták úgy, hogy Tasnádi István egyszer csak berobban az
ifjúsági irodalomba is. Valójában minden adott volt ehhez. Bár nem
elsősorban prózaíróként tartják számon, egy pillanatig sem volt
kétséges, hogy ez a műnem is jól áll majd neki. A kaland, a
cselekményesség ‒ amely kötelező elem e korosztály könyveinél ‒ eleve
jellemző rá, ahogy a szellemesség, az ötletesség és a gazdag fantázia
is. Ha nem így lenne, nem ültetne le rendszeresen százezres
nagyságrendben különböző korú embereket a rádió elé az Időfutárral.
(Valljuk be, van azért abban valami különös, hogy napjainkban egy
afféle „szájber-Szabó család” vált ki őrületet, toboroz ilyen számban
rajongókat; tudhat valamit az a szerző, aki ezt elkövette.) De legalább
ilyen fontos az a problémaérzékenység is, amelyről színpadi művek
esetében már többször tanúbizonyságot tett a szerző.
A kőmajmok háza
az említett írói erények mindegyikének példája. Izgalmas, helyenként
krimiszerű feszültséggel, titokzatossággal. Ötletes, ahogy az apa és a
fiú története párhuzamosan fut, majd összekapcsolódik, ráadásul a regény
így egyszerre lesz nagyon mai, modern, ugyanakkor retró is, hitelesen
megidézve a még piros nyakkendős, de már csavarós fagyis, poptarisznyás,
„birodalom visszavágos” nyolcvanas évek összehasonlíthatatlan légkörét.
Megvan az a fantasztikum és titokzatosság, amelyre manapság különösen
nagy igénye van a fiatalabb olvasóknak. Ráadásul a néhol már-már
fantasyszerű motívumok jól illeszkednek a 21. századi magyar helyszínbe,
a „kőmajmok háza” miliőjébe.
Finom az átmenet a meseszerűből a reálisba, a szerző nem rombolja le a
mítoszt, a fikciós vi-lágot, inkább csak esélyt ad arra, hogy a két
lábbal a földön álló fölnőttek vagy gyerekek is meg-érthessék,
élvezhessék a történetet. Ugyanígy ötletesek a nevek, amelyek egyszerre
tartozhatnak mindkét világhoz. Dragomán Tivadarról, a mamuszos bácsiról
az emberek (az olvasók) többsége alighanem azt hiszi, hogy olyan, mint
az efféle házak negyedik emeletének morózus öregurai általában. Mások ‒ a
regénybeli Izabellához hasonlóan ‒ persze rögtön meghallják nevében a
sárkányt, és azt ugye, a fantáziátlan fölnőttolvasó sem gondolhatja
komolyan, hogy a balesetet szenvedett Dragománért csupán véletlenül jött
épp a Szent György Alapítvány mentőszolgálata…
A könyv legnagyobb erénye azonban túlmutat az efféle
szellemességeken. Évek, lassan már évtizedek óta panaszkodunk, hogy
„haldoklik” a magyar kamaszregény. Amíg Anne Fine, Christine Nöstlinger,
Lois Lowry vagy épp Janne Teller mert a legérzékenyebb korosztály
legkomolyabb gondjairól, kérdéseiről írni, addig nálunk mintha még
mindig tabutéma lenne a drog- vagy alkoholfüggőség, az elvált szülők, a
börtön utáni újrakezdés vagy épp az internetes hecckampány témája.
Tasnádi István könyve e tekintetben is példát mutatott. Hősei igazi
mélységeket járnak be, nagyon is reális gondokkal küzdve, hogy aztán
fantasztikus élmények után megtisztulva kezdhessék újra ‒ a valódi
világban. Ahol a kőmajmoknak nincs varázsereje. A kőmajmok házának annál inkább.